Szerkesztői előszó

Miközben az elmúlt két-három évtizedben nem jelentkezett radikálisan új, szemléletformáló elméleti irányzat az irodalomtudományban, addig több kutatási-értelmezési irány nagyon mély gyökeret vert, s állandóan felbukkan a történeti és interpretációs munkákban. Az egyéni és kulturális trauma kontextusait mozgósító megközelítések, valamint a média- és kultúratudományos vizsgálódások mellett az emlékezetkutatások is alapjaiban hatják át a legszélesebb humán- és társadalomtudományi vizsgálódásokat, s ezekben a kiterjedt interdiszciplináris törekvésekben az irodalomtudomány is komoly szerepet vállal.A memory boom jelenségének (és a jelenség túlburjánzásának, s így szükségszerű inflálódásának) talán legmeghatározóbb éltetőjeként a több évszázadon keresztül töretlen hagyományátörökítésnek, a közösségi emlékezet felszólító jellegének az elhalványulását nevezhetjük meg. Az elmúlt évtizedek felfokozott emlékezetét nagyban motiválta egyfelől a társadalmi nyilvánosság kiszélesedése, az információhordozó médiumok elszaporodása, melynek köszönhetően minden aktuális történést látunk, érzékelünk, értelemezünk (s ugyanígy számos médiumon keresztül jutunk el a múlt legkülönfélébb regisztereihez is), ám a szinte feldolgozhatatlan mennyiségű, nézőpontú, széttartó informácóáramlás relativizálja (s egyben manipulálhatóvá is teszi) minden kép, látvány, szó, tény súlyát, használati értékét; másfelől pedig napjaink társadalmiságának multikulturális közege a közös emlékezést leginkább mozgósító nemzeti közösség határait is erodálja, a nemzeti-közösségi identitás elhalványulását is magával hozva. A lényeg, hogy napjainkban talán mindennél inkább szükség van olyan fogódzókra, eligazodási pontokra, kapaszkodókra, melyet javarészt a fókuszált egyéni-közösségi emlékezeti munka biztosít.