Szerkesztői előszó

A klasszikus antikvitás szerepe, jelentősége korunk tudományosságának és kultúrájának kialakulásában, alakulásában senki számára nem kérdéses. Sokkal inkább kérdéses az, hogy a mintegy kétezer évig eleven, de mára már pozícióját vesztett hagyomány és tudás a megváltozott társadalmi-kulturális-mediális közegben „élő”, azaz jelen lévő és hatást kifejtő tud-e továbbra is maradni – s ha igen, miképpen, milyen formában. Az egész életünket, kultúránkat átható antikvitás képzete nyilvánvalóan illúzió volna, arról azonban nem mondhatunk le, hogy az oktatásban és a kultúra különböző területein munkálkodók számára is egyre távolibbá és idegenebbé váló klasszikus görög és római hagyományt olykor-olykor kiléptessük a kutatás (és oktatás) egyre szűkösebbé váló keretei közül: így megteremtve annak a tapasztalásnak a lehetőségét, hogy a klasszikus antikvitás – a fenti értelmen kívül akár még egzisztenciális vonatkozásban is, vagy olykor leginkább így – élővé tehető.