Szerkesztői előszó

A két évtizeddel ezelőtti kelet-közép-európai változások – köztük az elfojtott múlt iránti érdeklődés tömeges felébredése – azt a látszatot keltheti, hogy a több évtizedes kollektív amnéziáért „a múltat végképp eltörölni”-t kívánó kommunista ideológia a felelős. A memory-boom azonban, amely a II. világháború utáni mintegy két-három évtizedes újjáépítési időszakot követte a nyugati típusú társadalmakban, arról tanúskodik, hogy a felejtés, a kényszeres jövőorientáció mélyebbről jön és általánosabb érvényű. Ennek talán legszembetűnőbb jele, hogy a holokauszt nemcsak Európában, de Izraelben is csak évtizedekkel később került a kollektív emlékezet középpontjába. (Az emlékezés elemi fontosságát a holokauszt esetében nem is a közösségi tudat, hanem a bírósági eljárások tették először nyilvánvalóvá; az amnézia a tanúk megbízhatóságát is kikezdte, amint azt az 1980-as években zajló Demjanjuk-ügy megdöbbentő fordulatai tanúsítják.) A felejtést Nyugaton ha nem is a kommunizmus, de szintén a felvilágosodás örökségéül kapott haladáselvű történelmi tudat támogatta. Nem hatalmi erőszakkal, de erős hatalmi-ideológiai támogatással valósult meg az a modell, amelyet Aleida Assmann úgy jellemez alább olvasható előadásában, hogy „a modernség jövőbe és fejlődésbe vetett hite” olyan történelmi töréspontot látott a háború végében, amely „lehetőséget teremt a múlt hátrahagyására”.