Közösségeink

A XX. század jól-rosszul modernizálódó, jó és kevésbé jóakaratú államok „asszisztenciája" mellett a családon, iskolán, egyházon kívüli szabadidőre ún. mozgalmak, szervezetek jöttek létre, amelyek jól-rosszul megfeleltek az állami, olykor „társadalmi" elvárásoknak ("domesztikálódtak" a gyerekbandák), olykor még a serdülővilág saját kultúra- és közösségteremtő szükségleteinek. Vajon a globalizáció, a posztmodern sokszínűség, generációs csalódások kapitalizmusban, szocializmusban, de még a "harmadik utakban" is, az államok tehetetlen cinizmusa, a technika beláthatatlan fejlődése, a gyerekek növekvő „jólléte" vagy éppen növekvő romló életkörülményei voltak-e domináns ágensek abban, hogy a XXI. századra ezek a kezdeményezések elkoptak, diszfunkcionálissá lettek? Választ keresünk arra, mi a mégis kitartók ethosza? Melyek a zsákutcák? Igaz-e az „egyszemélyes csoportról", a „nemzedéki magányról", a „közösséghiányos társadalomról" szóló bármelyik apokaliptikus vízió? Mi van helyette? A gyerekközösségek hiányáról többféle, jobbára sajnálkozó értelmezés létezik, aki sajnálkozik, jobbára a „romló világot" okolja. A tanulmány szembenéz a jelenséggel, talál történelmi-társadalmi okokat a gyerekközösségeket szolgáló intézményrendszer romlásában, hiányaiban, ám szakemberi távolságtartással mégiscsak az ifjúsági kultúra több okkal magyarázható totális átalakulását tartja elemzésre érdemesnek.