A PUSZTA MINT TOPOSZ

A XX. század első felének magyar irodalmában a nagyváros-vidék, központ-periféria Nyugat-Európában is meglévő, egymást kiegészítő toposzai mellett megjelenik a falut vagy kisvárost a pusztával, tanyával szembeállító kettősség. A fenti térreprezentációnak megvannak a maga sztereotípiái, de ennél is fontosabb, hogy egy tágabb, lélektani-antropológiai, társadalmi és végső soron ideológiai kontextusba illeszkedik, ami – a XIX. századi magyar lírából és elbeszélő hagyományból tudatosan építkező – Adytól, Móricztól Szabó Dezsőn át Illyésig, Németh Lászlóig végigkövethető. A fenti diskurzus megteremtésében meghatározó szerepet játszik Móricz Zsigmond prózája a Sáraranytól az Árvácskáig, a Kerek Ferkótól a novellák világáig. Ezek közül is kiemelkedik az Úri muri, ahol Móricz egyrészt rendkívül sokféle módon él a tér jelentésteremtő szerepével: úgy, mint a szereplők konfliktusrendszerét leképező motívummal, mint a hősök lelkivilágát tükröző hellyel, vagy mint a magyar múlt örökségét és a jövő lehetőségeit szimbolizáló formával. Ugyanakkor többféle, néha egymásnak ellentmondó szimbolikus jelentést tulajdonít a toposznak, mélyen merítve annak értelmezéstörténetéből. Ennek következtében rendkívül rétegzett, bonyolult összefüggésrendszer fókuszában áll a puszta képe ebben a regényben. Ugyanakkor tetten érhető Móricznak az a törekvése is, hogy a jelkép egymásra rakódó rétegei közt – ha nem is mindig kifejtve, néha csak sejtetés formájában – összefüggést teremtsen. E bonyolult jelentéskomplexum alkotóelemeinek szétválasztása, eszmetörténeti forrásainak feltárása, a Móricz által köztük teremtett kapcsolatok felfejtése lesz a tanulmány témája.