Autopoietikus (társadalmi) terek koncepciója

A kortárs térelméletek fő áramlatai a teret nyitottnak tételezik fel, és sokan úgy vélik, hogy ezt alátámasztják a globalizációs trendek is. E tanulmány az autopoiézisz koncepciójának térelméleti alkalmazásával a konkrét terek lehetséges zártságára hívja fel a figyelmet. A szerző a luhmanni szociális rendszer bemutatását követően az autopoiézisz általános társadalmi koncepciójának főbb jellemzőit tárgyalja. Bemutatja, hogy miben különböznek az autopoietikusan működő zárt rendszerek a nyílt triviális rendszerektől, és melyek az autopoietikus rendszerek főbb jellemzői. Az autopoietikusan működő rendszerek az önépítés, az önfejlődés érdekében alakítják ki a zártság és nyitottság kényes egyensúlyát. A tanulmány a társadalmi (területi) rezilienciát az autopoiézisszel rokon fogalomként mutatja be. A szerző az autopoiézisz általános koncepciójának lényegi elemire építve megalkotja a zárt terek koncepcióját. A belülről építkező önreferenciális terek és területegységek saját maguk konstrukciói, saját „genetikájuk”, logikájuk alapján működnek és határolódnak el a környezetüktől. A konkrét terek határai mindig az alkotóelemeiknek és a relációiknak a sajátosságaihoz igazodnak, a komponenseik és azok relációi a saját maguk által létrehozott térben, saját műveleteikkel termelődnek újjá. Ha az önreferencián alapuló viszonylag autonóm működés megszűnik, azzal megszűnik a természetes téregység is, és elemei egy másik egység részévé válnak. A mesterségesen kívülről létrehozott és irányított terek nem autopoietikusan, hanem gépszerűen működnek.