Az integráció egy lehetséges formája a művészetoktatásban: dramatikus zenei gyakorlatok

Kreatív ének-zene és drámatanárként lassan negyedszázados praxissal rendelkezem hangkeltésre, illetve azok értelmezésére szolgáló improvizatív gyakorlatok tervezésében és vezetésében, melyben vezérelvem mindig az új élmények és tapasztalatok keresése, a körülöttünk lévő jelenségek értelmezése volt. A diákokkal közösen kreált, akciókkal egybekötött hangzó folyamatok sosem pusztán formai célúak, és szándékosan kerülik a „lexikalitást”, a területre vonatkozó intézményes tudást (szolfézs-zeneelmélet). A felfedezés területe a dráma (annak eredeti értelmében vett cselekvés) és a zene jelensége között félúton található. Egy olyan interdiszciplináris mezőről van szó, mely zenei és nem zenei hangok keltése közben azok valós kontextusát keresi: azt az élethelyzetet, mindennapi szituációt, mely jelentést ad a látszólag rendezetlenül sorjázó, beszédből, énekelt hangból, hangutánzásból álló, rögtönzött hangeffektusoknak. Előbb egy rövid történeti áttekintéssel szeretném kontextusba helyezni a Dramatikus zene általam kidolgozott gyakorlatát, majd vázlatosan szót ejtek a módszer főbb jellemzőiről, végül egy konkrét példával mutatom be azt – működése közben.