A pécsi bányavidék elemi iskoláinak hálózati rendszere 1856 és 1944 között

Publikációm témája az Első Dunagőzhajózási Társaságnak (a továbbiakban: DGT) az 1880-as években a pécsi bányavidéken létrehozott és 1944 novemberéig működtetett elemi iskolai hálózata, amely a bányatörténettel való személyes érdeklődésemen alapuló kutatásom része. Több kérdés is foglalkoztatott: Hol és mennyi oktatási intézményt működtetett a cég? Milyen jellegű oktatás (képzés) zajlott az iskolákban? Csak bányászcsaládok gyermekei, vagy mások is lehettek az intézmények diákjai? Ingyenes volt az oktatás, és ha igen, akkor mindenki számára? Csak a fenntartásban volt érdekelt a vállalat, vagy tanszereket is biztosítottak a diákoknak? Milyen fokú volt az állami ellenőrzés? Történt-e bármilyen jellegű változás a DGT iskolahálózatának működtetésében, az intézmények mindennapi életében és az oktatásban az 1938. március 12-ei Anschluss után?[1] Továbbéltek a bányászhagyományok 1944, a szovjet megszállás, majd az államosítás után?[2] Vizsgálataim során a Tudásközpont helytörténeti részlegének szakirodalmát, a Magyar Nemzeti Levéltár (röviden: MNL) DGT-anyagát, továbbá a Pécsi Bányásztörténeti Alapítvány (röviden: PBA) relikvia és fényképgyűjteményét dolgoztam fel, valamint interjúkat is készítettem. Összegezve arra a következtésre jutottam, hogy a DGT-iskolák a magyar oktatástörténeten belül sajátos szerepben voltak: az államtól kapott különleges privilégiumoknak köszönhetően az iskolai élet minden területén a fenntartó hozhatta meg a kulcsfontosságú döntéseket, miközben a Vallás és a Közoktatásügyi Minisztérium (a továbbiakban: VKM), majd 1938 után német részről erőteljes asszimilációs törekvéseknek voltak kitéve az intézmények.