English (United Kingdom)

https://curated-unify.zendy.io/wp-json/zendy-region/v1/featured_content/oa?rat=en

https://curated-unify.zendy.io/wp-json/zendy-region/v1/highlighted_journal/

Global: Zendy Plus annual

Presents the access of premium content as premium feature

Premium Content

Presents the keyphrase highlighting as premium feature

Keyphrase Highlighting

Presents the summarisation as premium feature

Summarisation

Insights

Presents the pdf analysis as premium feature

PDF Analysis

Presents the zaia usage as premium feature

ZAIA

Global: Zendy Tools annual

Global: Zendy Free Plan

Global: Zendy Tools monthly

Global: Zendy Plus monthly

János Térey’s poem-novel, “The Smallest Ice Age”, recounts the first one and a half years history of a minor climatic-environmental apocalypse. In the spring of 2019, volcanoes erupt, first in Iceland, later in Italy and then a global scale cooling begins, forcing contemporary societies into adaptation. The plot starts on Iceland, but the geographical focus is Budapest, and mostly Svábhegy in fact, the residential area of the contemporary Hungarian elite. The novel has more main characters, like Ágoston Mátrai, the late married career diplomat, the ex-restaurant owner upstart Győző Labancz, or the prime minister Zoltán Radák, who the shamanist assassins made the martyr of the never fulfilled contemporary Hungarian prosperity. In my short study, I try to demonstrate and verify that climate change and the physical environment are just as active and determining characteristics of the plot as the human characters. With the method of word frequency and the content analysis, I tried to prove that the poem fits into an international literary current, called environmental literature, launched in the 1980s. Cheryll Burgess Glotfelty, the elaborator of the concept, did not consider the physical environment as the static background enduring human action, but as one of the main agents of the human ecosystem, which latter, in turn, can be contemplated holistically and function in an interactive manner. Térey, however, also follows a tradition existing for a long time in Hungarian literature, that is, the interpretation of relationships to the physical environment. The Hungarian environmental-literary tradition had important milestones, like the poem of Sándor Petőfi’s Tisza, one of the optimistic program poems of the age of water regulation, or the pessimistic vision of the Eskimo scene in Imre Madách’s Tragedy of Man, an astonishingly contemporary vision from the 19th century. I consider János Térey's poem novel as the first representation of the (post)modern Hungarian environmental literature, which I hope will have many followers. Magyarország, 2019 tavasza, az ország miniszterelnöke, a szociáldemokrata Radák Zoltán (akinek érdemes visszafelé is elolvasni a vezetéknevét) a jobbközéppel kötött nagykoalíció támogatásával megnyerte a 2018-as választásokat. A miniszterelnök (...) ideálprogramja az elhajlásoktól mentes Kultúrköztársaság, amelyben vezető Értelmiségiek, tudósok, közgazdászok a miniszterek. Tehát – eltérően a múltbeli gyakorlattól – Nem pártmameluk senkiháziak. (Térey 2015, 121.) Minden jel szerint véget ért az ezeréves történelmi pechszéria, és a 35 éves, selyemfényű Aston Martinját vezető sármos miniszterelnök példás gyorsasággal átformálta a magyar közéletet, egy év kormányzás után úgy látja: A nyugati fejlődés főáramába visszatértünk. A botránybaloldal és a vezérdemokrácia után Visszaadtam a nemzetnek az öntudatát. (Térey 2015, 390.) De az ezeréves történelmi pechszéria nem ért véget, és 2019 tavaszán előbb Izlandon, majd az Itáliai-félszigeten egymást követően, egymás hatását felerősítve kitörnek a tűzhányók, amelynek következtében globális lehűlés kezdődik. Térey János verses regénye ennek a jégkorszaknak az első másfél évét beszéli el, szereplői pedig legfőképpen a magyar (politikai, gazdasági és tudományos) elit tagjai. A Legkisebb Jégkorszak 2015-ös megjelenése óta nagyszámú kritika jelent meg (Bencsik 2015; Földényi 2015; Pogrányi 2016; Radnóti 2015; Varga 2016; Zsolnai 2016), ám ezek az írások érdemben nem foglalkoztak a verses regény János Jelenések könyve: a modern magyar környezeti irodalom születése 133 környezeti vonatkozásaival. Varga Melinda (2016) ismertetésében úgy fogalmaz, hogy „A költő a környezeti katasztrófát keretként használja a jelenlegi magyar társadalmi helyzetkép bemutatására.” Radnóti Sándor (2015) szerint Térey „Nagy költői energiákat mozgósított a hó, a fagy, a hosszú tél ábrázolására. Nyilvánvaló, hogy ez metaforikusan is értendő, amennyiben Magyarország – és egész Európa – befagyott. De a lírai jelkép széles epikus megalapozást kap, hatalmas tájleírásokat, a természeti erők hatásos fölidézését és okszerű magyarázatát.” Azt gondolom, a jeles irodalmárok a természeti környezet regénybeli szerepének értelmezésében tévednek. Meggyőződésem szerint A Legkisebb Jégkorszak aktív szereplője a természeti környezet, amely nemcsak meghatározza a cselekmény irányát, de folyamatosan mozgásban is marad, alakítja a történet/történelem menetét, beavatkozik a szereplők életébe, meghatározza a Földön, esetünkben és általában véve Európában, különösen Magyarországon, a leginkább pedig a Svábhegyen az ember által tartósan birtokba vehető és élhető világnak a határait, az antroposzféra kiterjedését és belső struktúráját. A természeti környezet az irodalom régi színtere és szereplője: a Gilgameseposz egyik főszereplője, Enkidu a vadonból érkezett Uruk városába, Odüsszeusz egy évtizedig bolyongott a tengeren, keresve az Ithakába vezető utat, az ószövetségi hagyomány szerint pedig az emberek bűneit Isten rendre természeti katasztrófákkal büntetette. A természeti környezet irodalmi ábrázolása különösen alkalmas a kódolt kommunikációra az író és az olvasó között. Nem véletlen, hogy a szovjet-orosz irodalomban a környezeti konfliktusok jelentették az első lehetőséget a diktatórikus rendszer elleni tiltakozásra.1 A természeti környezet irodalmi megjelenésének értelmezésére irányuló szándék ugyanakkor a magyar irodalomtörténetben (legjobb tudomásom szerint) még nem jelent meg. Mentségére szolgál a honi irodalomkritikának, hogy globálisan is viszonylag új gondolati áramlatról van szó. A környezeti vagy ökológiai irodalomról (environmental literature vagy literary ecology) való gondolkodás, az ökokritika (ecocritics) az 1980-as évek második felében jelent meg az Egyesült Államok akadémiai-egyetemi világában (Glotfelty, Fromm 1996). Az alapító anya Cheryll Burgess Glotfelty volt, aki az amerikai irodalomban Henry David Thoreau munkásságától Edward Abbey színre lépéséig azt vizsgálta, milyen módon jelent meg a természeti környezet az amerikai és a világirodalomban.2 Annak, hogy a természet az amerikai irodalomkritika fontos kérdésévé vált, részint sajátosan amerikai, részint pedig globális okai voltak. A 19. századi alapítású ökológia eredendően a biológia szubdiszciplinájaként jelent meg,3 amelynek művelői az ökoszisztémákban élő állati és növényi életközösségek belső viszonyait vizsgálták, illetve kapcsolatukat a fizikai környezetükkel. Az ökológiai gondolkodás eszkalációját egy amerikai tengerbiológus, ökológus és újságíró, Rachel Carson 1962-ben megjelent könyve, a Silent Spring indította el (magyar nyelven: Carson 1994). Rachel Carson az amerikai tudományos élet meghatározó tradícióját követte, amikor a „general reader” (az átlagos olvasó) számára is közérthető módon írt a környezetszennyezés ökológiai, egészségügyi és társadalmi hatásairól. Az Egyesült