English (United Kingdom)

https://curated-unify.zendy.io/wp-json/zendy-region/v1/featured_content/oa?rat=en

https://curated-unify.zendy.io/wp-json/zendy-region/v1/highlighted_journal/

Global: Zendy Plus annual

Presents the access of premium content as premium feature

Premium Content

Presents the keyphrase highlighting as premium feature

Keyphrase Highlighting

Presents the summarisation as premium feature

Summarisation

Insights

Presents the pdf analysis as premium feature

PDF Analysis

Presents the zaia usage as premium feature

ZAIA

Global: Zendy Tools annual

Global: Zendy Free Plan

Global: Zendy Tools monthly

Global: Zendy Plus monthly

A dolgozat hitet tesz amellett, hogy a három nagy eszmerendszer, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia és a liberalizmus akkor tud releváns választ adni a XXI. század kihívásaira, ha megújul. Az értekezés közülük a liberalizmusra koncentrál; állítása, hogy az eszmerendszer nem bukásához, hanem eszmetörténeti fordulópontjához érkezett, és figyelmesen elemezve az egyes eszmetörténeti korszakokat, élesen elválnak egymástól az elmúlt közel négyszáz év történelmében azok az időszakok, amelyekben a liberalizmus tudta segíteni a társadalomfejlődést és hozzájárult a gazdaságstratégiai tervezési irány sikeréhez, valamint azok, amelyekben ez nem valósult meg. A dolgozat egyik legfontosabb felismerése, hogy a liberalizmus gazdaságelméleti hagyományai közt kutatva egy olyan elemre lelhetünk, amely észrevétlenül vált kivételesen fontossá a társadalomszervezési alapelvek között, és tette sikeressé a liberalizmus bizonyos korszakait, ez pedig az erkölcs. Míg a klasszikus liberalizmus szinte összes képviselője egyúttal morálfilozófus is volt, addig a neoliberalizmus – az eszmerendszer legutóbbi eszmetörténeti – korszakában már kifejezetten amorális társadalomszervezési alapelveket is találunk. Nem átmenet nélküli a változás a XVII–XVIII. század és a XX. század második fele közt. A XIX. században az eszmerendszer – bár virágkorát élte, mely számos társadalmi eredményt hozott – nem tudott választ adni arra a kihívásra, hogy a piac (ahol már akkor is létezett) gazdasági-társadalmi igazságtalanságokat generált, mint a monopóliumok káros gazdasági hatása, a bérből és fizetésből élők széles körének nyomora, valamint a fogyasztói és munkavállalói érdekképviselet hiányából adódó joghátrányok. Az eszmerendszer emiatt a XX. század elejére lendületet vesztett, a hosszúra nyúlt válság végére a nemzetközi liberális közeg tagjai végül az 1938-as Lippmann-konferencián kívántak pontot tenni. Azt a kérdést akarták megválaszolni, hogy vajon a liberalizmus sikertelenségét a „klasszikus liberális elvek mind nagyobb elárulása”, vagy a „hozzájuk végletekig való ragaszkodás” okozza. A dolgozat azt állítja, hogy voltaképp mindkét társaságnak igaza volt, mert erre a kérdésre többféle válasz adható, csak nem mindegy, milyen társadalomszervezői célt fogalmaznak meg a mindenkori vezetők. A gazdaságstratégiai szervezést tekintve az állami beavatkozásoktól való tartózkodás fontos liberális alapelv, azonban az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta is az. Utóbbi az állami beavatkozásoktól mentes, így piaci kudarcokban bővelkedő gazdaság nagy lélekszámú társadalmi csoportot hozott olyan helyzetbe, hogy még az alapvető jogaikkal sem tudtak élni. A konferencián a társadalomtudósok csoportja két részre oszlott, vitájuk arról szólt, mit jelentsen a liberális fogalmi keret, és miben áll a XX. századi liberális gazdaságpolitika. Az újliberalizmus szolidaritást előtérbe helyező ága háttérbe szorult, mialatt a leszakadókat hátrahagyó neoliberalizmus fokozatos erősödésnek indult. Ezt követően, a XX. századi liberalizmus fejlődése ketté vált. A II. világháború kirobbanását megelőző évben Robbins, Hayek, Rueff és Mises, valamint a velük összecsapó Rougier és Lippmann nem tudhatták, hogy néhány évvel később, korábbi vitájuknál sokkal többről szól majd a diskurzus. A milliók méltóságát és élethez való jogát is elvitató világégést követően a liberalizmus feladata mélyebbé vált, mint azt korábban hitték. Nem a piaci kudarcok és társadalmi-jogi igazságtalanságok felszámolásáért vívott harc lett a legfontosabb – legalábbis a háborút követő Nyugat-Németországban –, hanem az emberi méltóság mindenekfölött való mivoltáért vívott küzdelem. Ehhez vissza kellett nyúlniuk a kanti hagyományhoz mint filozófiai alaphoz. Fontos szerepet kapott e korszak felépítésében az orvos felmenőkkel rendelkező Wilhelm Röpke, aki azt gondolta: „meg kell gyógyítani a társadalmat”. Az eszmetörténeti hátteret tekintve konzervatív értékrenddel érkező Ludwig Erhardt költségvetési értelemben igyekezett hátteret biztosítania annak a szemléletnek, amelyben a piaci folyamatokba önhibájukon kívül bekapcsolódni képteleneknek financiális mankót adott a közösség. E két törekvés azt eredményezte, hogy a Harmadik Birodalom rémtettei után, az országban nem pusztán a jogegyenlőség és az egyenlő méltóság elve állt helyre, de a jogállam és a demokrácia mellett nekiláttak a piaci folyamatok demokratizálásnak is: létre kívánták hozni a „részvételi piacgazdaságot”, ahol a beruházók fejet hajtanak a munkavállalói jogok előtt, a fogyasztókat pedig biztos bástyaként védi a fogyasztóvédelem. Az ordoliberalizmus piackompatibilis gazdasági intervenciói mintegy négy évtizednyi pozitív gazdasági trendvonalat, és egy igazságosabb, szolidárisabb társadalmat teremtettek, amelyet végül szociális piacgazdaságnak neveztek el. Ezzel szemben a neoliberalizmus korszaka a piaci szabadság irányába indult el, így egy olyan világot teremtett, amelyben a „piackompatibilis” viselkedésű polgároknak kedveztek, mialatt a piacon sikertelen honfitársaikat és más nemzetek ilyen polgárait is morálisan alsóbbrendűnek bélyegezték. A hidegháború alatt kétségkívül hatásos kommunikáció azonban páratlan sérüléseket okozott a társadalomszervezésben. Mialatt gazdaságstratégiai tervezési iránya növelte a társadalmi igazságtalanságokat, közben olyan feszültségeket generált, amelyeket az ordoliberalizmus éppen hogy enyhíteni igyekezett. Noha a 2008-as világválság önmagában nem elegendő a neoliberalizmus bukásának bizonyítására, olyan kétségtelen szimptóma, ami után a világ nagy pénzügyi intézményei is nekiláttak újragondolni gazdasági stratégiájukat. A dolgozat amellett érvel, hogy a XXI. század kihívásaira a liberális eszmerendszeren belül adható jó válasz, és az ordoliberalizmus részletes elemzésén keresztül rámutat arra, hogy a jelenlegi kihívásainkra választ találhatunk az ordoliberális keretrendszerén belül. Amellett is érvel, hogy önmagában a gazdaságstratégiai tervezés és társadalomszervezés még nem elegendő. Fontos, hogy találjunk egy olyan oktatási módot, amelyen keresztül a polgárok erkölcsösebb viselkedését érhetjük el. Erre egy esettanulmányt mutat be, amelyben a Harry Potter könyveket olvasó gyerekek erkölcsösebb viselkedése figyelhető meg a regények elolvasása után (csökkent bennük az előítéletesség, valamint elutasítóbbak lettek a kirekesztő magatartással szemben), és elemzi Samuel Bowles állami ösztönzőit: választ kíván adni arra a kérdésre, hogy vajon helyettesítik-e az ösztönzők a „jó” állampolgárokat. A dolgozat azt állítja: nem. A konklúzió az, hogy a liberalizmus azokban az időszakokban tudta leginkább segíteni a társadalom és a gazdaság fejlődését, amikor az erkölcsöt helyezte középpontba. A dolgozat bevallottan vitaanyagnak készült, mely az egyelőre erősen hiányos XXI. századi liberalizmus-vitához oly módon kíván hozzájárulni, hogy a neoliberalizmus korszakának lezárulása, egy új liberalizmus-korszak hajnala mellett érvel. Ennek alapelveit a szerző az ordoliberalizmushoz igazítaná, és azt állítja, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági kihívásokra jó választ adhatnának az ordoliberális alapelvek.

A liberalizmus gazdaságelméleti hagyományai, különös tekintettel az etikai megalapozásra